Novella - Nathaniel és a fák közt kötött barátság

Kedves Olvasóim!

Ugyebár megkésve bár, de törve nem. :) Itt vagyok, csak lassan érkezek. :D

Ahogy ígértem Nektek a Faceook-oldalamon, ma újabb novellát kaptok, Nathaniel főszereplésével.

Hogy őszinte legyek, már nagyon vártam, hogy legyen időm megírni ezt a kis szösszenetet. A héten nagy csoda érte a baráti körömet, hiszen az egyik család kisgyermekkel bővült. :) És ez megmozgatta a fantáziámat. :)

Hiszem, hogy a gyerekek a világ legnagyobb csodái. Az, amit ők adnak a körülöttük élőknek, már-már varázslattal bír, és úgy éreztem, hogy ezt a békét, nyugalmat, és örömöt nekem halhatatlanná kell tennem, hisz mi másért is írnék egyébként, ha nem azért, hogy az ilyen pillanatokat, mint egy fotót, megörökítsem?

A héten kidolgoztam magam, a családdal kirándulhattam is, itthon minden feladatot elvégeztem, és az őszi hűvösnek köszönhetően meggyújtottam a gyertyáimat, és takaróba bugyolálva, forró teával magam mellett nekiestem, és megírtam a novellámat. :) Bár ez nem egy újszülöttről szól, mégis hiszem, hogy elkaptam azt az érzést, ami méltó ehhez az alkalomhoz. :) Belekevertem egy kicsit az őszből, a kedvenc motívumaimból (erdő, kutya, természet, mese), és megszületett Nate története.

Mindenkinek nagy-nagy szeretettel ajánlom, de különösen a Pásztóy-családnak, akiknek ezt a mesémet gratulációm jeléül is felajánlom!

Jó olvasást kívánok!

N.W.Arot

Nathaniel

és a fák közt kötött barátság

Sokan nem szeretik az őszt. Azonban azok, akik így éreznek, valószínűleg nem láttak még erdőt, mikor a levelek besárgulnak, vagy felöltik vörös színeiket, és elhagyják az otthon melegét, a fák ágait, hogy a puha földre szálljanak, és, mint egy vastag takaró, befedjék azt. Nem láttak madarakat dél felé vonulni, és vadakat, akik a téli álomra készülve gyűjtögetnek, és lakmároznak.

Nathaniel az évszázadok során mindennek már jó párszor szemtanúja volt, így ő imádta ezt az évszakot. Éppen ezért választott magának egy erdőt pihenőhelyül most is.

A levegő hűvöse csípte az arcát, de ez kellemes fájdalom volt számára. A Nap, bár ragyogott az égen, melege nem győzedelmeskedett a hideg felett. Nathanielt azonban ez örömmel töltötte el. A hideg számára nem ellenség volt, hanem egy régi, jó barát, aki emlékeztette arra, hogy él. Létezik. Minden alkalommal, mikor levegőt fújt ki, és az kis gőzfelhő formájában távozott testéből, eszébe jutott, hogy milyen csodálatos is a létezés!

Gyakran felderengett benne a régi kép, mikor vérvörös jégtömbbe fagyva mozdulni sem bírt. Csak a gondolatai tartották életben. A gondolatai, és a hideg.

Hallgatta a madarak csicsergését, a szél susogását, és a fák sűrűjében mozgó vadak lépteinek zaját. Imádta ezeket a hangokat. Olyan sokáig nem volt része mindebben a varázslatban…

Még valamit meghallott.

Apró lábak lépteire lett figyelmes, és hangos kacagásra.

- Gyere kiskutyám, gyere, keressük meg a labdádat!

Nate a hang irányába fordult.

Egy kisfiú szaladt felé a kutyusával.

A gyermek alig lehetett több hat évesnél. Világosbarna haja volt, és élénk, az ifjúságtól boldogan ragyogó kék szeme. Mosolya fáradhatatlanul ragyogott, hangja az egész domboldalt bezengte. Kutyája, a fehér alapon barna foltos négylábú lelkesen szaladt és ugrált mellette.

- Hol a labdád? – kérdezte a kisfiú kedvencétől. – Hova tűnt? Látod, milyen nagyot dobtam, látod?

A kutya persze nem válaszolt.

Nate mosolyogva figyelte a gyermeket. Gyakran csodálta az ifjakat, hiszen olyan felszabadultak, és tiszták, olyan őszinték! Mindig öröm volt őket nézni.

A gyermek észrevette őt. Nem rémült meg. Odaszaladt hozzá, és kedvesen megszólalt. – Szia! Nem láttál egy labdát? Olyan nagyot dobtam, hogy elvesztettük szem elől.

Nate visszamosolygott a kisfiúra. – Nem láttam. Szerintem nem erre dobtad.

- De, biztosan erre repült – mondta kétkedés nélkül a gyermek. – Csak… csak nem tudom, hova.

A szőke vorkoliki elnevette magát. – Hát keressük meg.

A férfi felállt, és körbenézett. Éles szemével gond nélkül meg kell találnia egy labdát. Eközben a gyermek, és kutyája lelkese szaladgáltak, és figyelték a lábuk alatt a talajt. – Keresd, kiskutyám, keresd! – kacarászott a kisfiú. – Keresd, hol a labda?

Nate pár pillanat múlva egy bokor tetején pillantotta meg a narancssárga játékszert. Elmosolyodott. Örömet akart okozni a gyermeknek, és úgy gondolta, azzal tehet a kedvére, ha ő maga találhatja meg a labdát.

- Ott, az erdő szélén kerested már? – kérdezte a fiútól a bokrok felé mutatva.

A kisfiú azonnal rohanni kezdett, és pár pillanat múlva lelkesen felkiáltott. – Fú! Látod, mekkorát dobtam? Megvan! Látod, kiskutyám, látod?

Kacarászva, ugrándozva megfogta a játékot, majd újra eldobta. A kutya azonnal futásnak eredt, hogy visszahozhassa gazdájának.

Nate visszament a domboldalra, és leült a fűre. A kisfiú odaszaladt hozzá. – Köszönöm a segítséget!

- Nagyon szívesen!

- Tommy vagyok – mutatkozott be a gyermek.

 - Én pedig Nate.

Tommy széles mosolyra húzta a száját. – Leszel a barátom, Nate?

A virkoliki is mosolygott. Olyan egyszerű a gyermekek élete. Egy egyszerű, őszinte kérdés, és már barátságot is kötnek. Hát mi ez, ha nem csoda?

- Örömmel – felelt kedvesen Nate.

Így hát Tommy leült mellé a fűbe.  – Még sosem láttalak itt! – mondta. – Pedig minden nap kijövök ide ebéd előtt a kutyámmal.

- Nem idevalósi vagyok.

- Akkor most miért vagy itt?

Nate elmosolyodott. – Az erdő miatt.

Tommy körülnézett. – Az erdő miatt? Mi érdekes van az erdőben?

Eközben a kisfiú kutyája visszahozta a labdát, és letette gazdája lába elé. Közben megszaglászta Nathanielt, de valószínűleg rájött, hogy nincs veszélyben hőn szeretett gazdája, így nem foglalkozott vele tovább. Nate nem simogatta meg az állatot, hiszen otthon Ryuuko, a farkas várta őt. Minden simogatást neki ígért, így nem szokott más állatokhoz nyúlni. Amúgy is illetlenségnek tartotta mások kedvenceinek simogatását.

Tommy felállt, messzire eldobta a labdát, majd miután kutyája utánaeredt, visszahuppant a földre a virkoliki mellé. – Szóval? Mi olyan érdekes ebben az erdőben?

- A csodája. – felelt Nate halkan.

A kisfiú értetlenül meredt a férfira. – Nem értem. Ez egy varázserdő?

A virkoliki elmosolyodott. – Minden erdő varázserdő. Minden, amit a természet adott nekünk varázslatos képességekkel bír. A szél, ami pirosra csípte az arcod, felfrissít, és a virágok porát szertefújja a világban, hogy még több növény bújhasson ki a földből. A fák évszázadok sora alatt nőttek ilyen magasra, és történeteket mesélnek. Ha figyelsz, meghallod. Az erdő sűrűjében vadak motoznak, és ha akarod, láthatod őket…

- Apa azt mondta, messze kerüljem a vadakat – szögezte le Tommy. – Megígértem neki.

- Ha megígérted, tartsd is be – felelt komolyan Nate.

A kutya visszatért a labdával. A gyermek újra eldobta neki. Kis szünet után Tommy ismét kérdezett. – Hogyan hallhatom a fák meséit?

Nate ránézett a kisfiúra. – Be mered csukni a szemed?

- Igen.

- Akkor tedd meg.

Tommy lehunyta szemeit.

- Ügyes vagy. Most ne koncentrálj semmi másra, csak a szél fújására. Hallani fogod, amint a levelek közt susog, egyet-egyet felkarol, és lágyan a földre ejt. És ha eléggé koncentrálsz, akkor hallani fogod a fák régi-régi meséit is. Mindent tudnak, ami itt történt a hosszú évek alatt. Talán azt is elmondják, mikor voltam itt először…

A gyermek koncentrált. Erőlködő arca legalábbis ezt igazolta. Fülelt, és nem csalt, nem nyitotta ki a szemeit. Pár perc múlva halkan megszólalt. – Ha jól hallom… te… nagyon rég jártál itt először.

- Tommy! – hallotta Nathaniel a távolból egy kedves nő hangját.

- Bizony – biccentett a virkoliki. – Több száz éve voltam itt először.

- És több száz év múlva is itt leszel?

- Remélem.

- Tommy! – egy férfi hangja is hallatszott a távolból.

- És több száz év múlva is a barátom leszel?

Nate felállt, és elmosolyodott. – Ha szeretnéd…

- Én akkor is a barátod leszek, Nathaniel…

- Tommy, kisfiam, miért ülsz a hideg földön? – A kisfiú édesanyja mosolyogva indult meg gyermeke felé a domboldalra. – Nem szeretném, hogy megfázz…

- Bocsánat, Anya, csak a barátommal beszélgettem, ő itt Nathani… - a gyermek kinyitotta a szemét, de Nate-nek nyoma sem volt már mellette.

Édesanyja meglepetten körbenézett, ahogy édesapja is. – Volt itt valaki? – kérdezte a férfi.

- Igen, de ne aggódj, Apa, nem volt idegen. A barátom. – és a kisfiú szélesen elmosolyodott.

A két szülő összenézett, de ők is megengedtek maguknak egy-egy mosolyt. – Gyere, kisfiam, menjünk ebédelni.

- Jacky, gyere! – szólt Apa, mire a kutya szájában a labdával hozzájuk szaladt.

Tommy megfogta édesanyja kezét, és a kis család együtt indult el az ösvény felé, amerről jöttek. A gyermek egyszer csak hátranézett, és körbenézett. Nem látta Nathanielt sehol. – Viszlát, barátom! – suttogta halkan.

- Ég veled… kis barátom – suttogta vissza a fák közül mosolyogva a virkoliki.

Pár óra múlva Nate már a Dorentrában ücsörgött Jasmine-nel és Bennel. A két virkoliki éppen azt tárgyalta, mi lesz a következő küldetésük, és, hogy azt hogyan is kellene megvalósítani. Nate azonban a gondolataiba mélyedve meredt a forró teájába. Ez J-nek valószínűleg fel is tűnt, ugyanis amikor Ben elment rendelni magának egy újabb korsó sört, odafordult hozzá. – Mi a baj?

- J, szerinted nekem egy nap lehet gyermekem?

A nőt valószínűleg meglepte ez a kérdés. – Szeretnél?

- Igen…

- És tudod, mi fajtánk egyik legszentebb ősi törvénye, ami a gyermekekre vonatkozik.

Nate bólintott. –Gyermeket úgy adj Élet világának, hogy az tiszta, őszinte szerelemből foganjon.

J mosolyogva megfogta a szőke virkoliki kezét – Ha egy nap megtalálod az ilyen szerelmet, akkor a párod biztosan megajándékoz egy gyerekkel is. Csak bízz benne, hogy ez megvalósul!

A nő megszorította a férfi kezét, majd felállt, és elindult a mosdó felé. Nate pedig halvány mosollyal az arcán Tommyra gondolt. Ő biztosan igaz szerelem gyümölcse, hiszen a szülei imádják egymást, ez távolról is látszott rajtuk.

Az is eszébe jutott, hogy a gyermek mától minden nap felkeresi majd az erdőt, hogy meghallgathassa a fák meséit a szélben… és, hogy hallani fogja-e? Nate hitt abban, hogy igen… hiszen a barátságuk ott kezdődött, és a fák mindörökké tudják majd, és a szél susogásával tovább mesélik a történetet, hogy a kis Tommy, és Nathaniel, a virkoliki azon a dombon kötötték meg örökké szóló barátságukat.

Remélem, tetszett ez a kis nyugi-történet, és a mai, hűvös, őszi napunkon felmelengette a szíveteket!

Ha megkedveltétek, kérlek, osszátok meg ismerőseitekkel, családtagjaitokkal, hogy minél több ember olvashassa, és mosolyoghasson egy gyermek és egy több száz éves virkoliki barátságán, ami mindörökre szól, és halhatatlan. :)