Debut - Becsap(ód)ás

Szép reggelt Mindenkinek! 

Remélem, Ti nem vagytok úgy legyengülve, mint én! A tavaszi meghűlés sajnos eluralkodott rajtam. 

De ez sem gátol meg abban, hogy folytassam a munkát! :) 

Sok kattogás után úgy döntöttem, hogy mégis megmutatom a novellámat, amit visszautasítottak. Ugyanis ez is én vagyok, ez is az én történetem. 

Mint azt már korábban írtam, ez egy dühből írt mű, így szeretném, ha azt is tudnátok, hogy alapból nem ilyen vagyok, de az indulatok képesek kihozni belőlem a pszichomacit! Épp ezért is szeretek nagyon írni. Így bármit ki tudok adni magamból. 

Egyébként ez az első kriminológiai novellám, a profilozásról is szól.Morbid, ez vitathatatlan, mégis érdekesnek merem nevezni. 

De szerintem döntsétek el Ti magatok! Jó szórakozást hozzá! Morbid és vad történetre fel!

(FONTOS: Ennek a történetnek SEMMI köze nincs az Az elvesztett gyermekek című regényemhez! Ez egy pályázatra készült független történet.)

Jó olvasást, szép napot Mindenkinek!

N.W.A.

Becsap(ód)ás

            Sam reszketett a dühtől és a hideg, fagyos levegőtől. Az apró kihallgatóteremben nagy erővel ment a légkondi, rajta pedig mindössze egy pink selyemruha volt egy több helyen is lyukas, kifeslett harisnyával és egy pár magas sarkú cipővel, aminek a bal párján kitört a sarok.

Bolond volt, hogy megpróbált elmenekülni. Ám az ösztön az ösztön!

            Végignézett magán. Testét friss és régi horzsolások, kék és zöld foltok rútították el. A hegek szerencsére nem látszottak.

Sejtette, hogy hosszú, világosbarna haja kócos, és talán az ajka is felszakadhatott, hiszen vér ízét érezte a szájában. Abban is biztos volt, hogy a sminkje is elkenődött, a parfüm illata elszállt, lebilincselt csuklóján foltot hagy a vas, de mindez cseppet sem érdekelte.

            Itt akart lenni. Évek óta erre vágyott. Majd’ megőrült, annyira várta, hogy kinyíljon az ajtó.

A kamerába nézett. – Na? Még így, hogy meg vagyok láncolva, mint egy kutya, sem mersz elém állni, he?

Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, ami hangos puffanással be is csapódott.

BUMM!

Sam összerezzent. Amíg be nem lépett a férfi, meg sem hallotta, hogy kint az ajtókat mindenki csapkodja.

BUMM!

BUMM!

BUMM-BUMM-BUMM!

Megrázta magát, végigmérte a férfit. Samnél alacsonyabb volt, világosbarna hajú, és csokoládébarna szemű. Olyan hosszú szempillái voltak, amit soha senkinél nem látott még… egyedül akkor, ha tükörbe nézett.

BUMM!

Sam ismét összerezzent, azonban megrázta magát és gonoszul rávigyorgott a férfira. – Szia, Apuci, hiányoztam?

A férfi végigmérte őt, majd rideg, érzelemmentes hangon megszólalt: - A nevem…

BUMM!

- Tudom, ki vagy! – csattant fel Sam.

- … John Wane ügynök – a férfi úgy folytatta, mint aki észre sem vette, hogy Sam közbeszólt, vagy, hogy az ajtókat kint össze-vissza csapkodták. – Az FBI Viselkedéskutató részlegének osztályvezetője vagyok…

BUMM!

- Meg egy gyerek áruló apja is!

A férfi végignézett rajta – legalábbis azon, amit látott belőle – de arcán semmilyen érzelem sem tükröződött. – A rendőr, aki behozta magát, ismertette a jogait. – mondta komoran. – Kíván ügyvédet fogadni, vagy…

BUMM!

- Nem kell ügyvéd! – csattant fel újra Sam. – Azt mondtam a hülye zsaruknak, hogy csak veled vagyok hajlandó beszélni.

- És én itt vagyok.

- Életedben először. De nem válaszoltál a kérdésemre. – ismét elmosolyodott. – Hiányoztam, Apuci?

BUMM!

            A lány összerezzent, nem úgy az FBI –ügynök. Ő inkább unottan felsóhajtott. – Miss Belle, szeretném tájékoztatni, hogy mindössze biológiai értelemben nevezhetne apának. Sehogy máshogy.

            A hideg futott végig Sam hátán. Nem tudta, hogy a légkondi, az idegesítő ajtócsapkodás vagy az apja közönye okozta-e, de libabőrös lett a karja, és sejtette, hogy a lába is. Akkor is ki akart tartani. – És a biológiai értelemben vett lányodra büszke vagy?

John Wane nem felelt a kérdésre. – Miss Belle, maga megölt nyolc férfit. Nyolc családos apát. Mindegyiküket megmérgezte, levágta a férfiasságukat, majd a hasfalukra írta, hogy…

- Áruló – morogta Sam. Rideg, szinte fagyos hangon folytatta. – Alkut ajánlok.

John felnézett az egyik aktából. Arca továbbra is kifejezéstelen volt. – Hallgatom, Miss Belle.

BUMM!

- Ne nevezz már így! – Sam felsóhajtott. – Bevallom az összes gyilkosságot. Most, azonnal leírom az összes nevet és azt is, hogyan végeztem velük.

- És mit kér érte?

- Azt, hogy mondd el, miért hagytad el az elsőszülött lányodat!

BUMM!

John arca továbbra is rezzenéstelen volt. Pár pillanati Samet figyelte, majd papírt és tollat vett elő a kis kupacból maga mellől és a lány elé tolta. – Legyen.

Egy rendőr bejött és…

BUMM!

… levette a nő kezéről a bilincseket. Sam azonnal megragadta a tollat, és írni kezdett. A papír szinte átszakadt, olyan erősem nyomta rá az írószerszámot.

Úgy húsz percbe telt, mire befejezte. John Wane addig lehajtott fejjel ült némán, türelmesen várt.

BUMM!

- Kész! – kiáltott fel Sam és eltolta magától a papírt. – A DNS-em buktatott le?

- Részben.

- Direkt nyaltam meg a homlokukat – kacérkodott a lány. – Hogy észrevegyél.

- Miss Belle, azért ölt meg nyolc embert, hogy velem találkozhasson?

BUMM!

- Nem Miss Belle a nevem, az istenit! – a lány szinte már üvöltött. – A lányod vagyok, nevezz Samnek!

A rendőr közelebb lépett a nőhöz, de az ügynök intett, így a férfi távozott.

BUMM!

- Az édesanyja mit mondott magának?

Sam elkomorodott. – Évekig boldogok voltatok, össze is házasodtatok. Aztán, mikor teherbe esett velem, te elhagytad egy szukáért. Aztán visszajöttél, de csak kefélgetni az anyámat, meg verni őt. – felszisszent. – Aztán megint leléptél egy másik szuka kedvéért meg valami korcs miatt. Anya évekig próbált kapcsolatot teremteni veled, de te elhajtottad őt és egy idő után már semmire sem reagáltál. Én állandóan beteg voltam, és, hogy tudja fizetni a gyógyszereimet, prostinak állt…

BUMM!

- … a gyerektartást sem fizetted, éheztünk, és… basszus, életem első szava az volt, hogy… apa… - könnybe lábadt szemmel nézett a férfira. – Hogy tehetted ezt velünk?

BUMM!

            John Wane arca továbbra is kifejezéstelen maradt. – Miss Belle, én most elmondok magának mindent. Azonban ha közbevág úgy, hogy ezt én nem engedem meg, kimegyek azon az ajtón, és soha többé nem lát, nem tudja meg az igazságot. Megértette?

Sam már nyitotta a száját, de nem mert megszólalni. Inkább csak bólintott, így John folytatta. – Őszintén sajnálom, de önt becsapták, Miss Belle.

BUMM!

            Sam ismét összerezzent, de megint nem tudta, mitől. A csapkodástól-e, vagy attól, amit az ügynök mondott… nem tudta a választ, de igazán nem is érdekelte. Csupán az apjára figyelt, aki máris belekezdett: - Évekkel ezelőtt egy ügyön dolgoztam. Talán ön is hallott a New York-i Húsdarálóról. Utána nyomoztam, és hozzá egy fiatal lányon keresztül jutottunk el. A gyilkos barátnője volt. Hozzá pedig egy másik nőn keresztül jutottunk el. Ő volt Helen Belle. – egy aktát tolt előre, Sam belelapozott. Édesanyja volt a képen, fiatal volt és gyönyörű. Ott volt a vallomása is, meg minden más is, de ez nem érdekelte a nőt. – Az ügy után pár évig még tartottuk a kapcsolatot, de nem jártunk, és nem, házasok sem voltunk soha. Nincs házassági anyakönyvi kivonatunk, nem is volt.

BUMM!

- Aztán kiderült róla, hogy nem az, akinek mondja magát. Elit prostituáltként dolgozott, én ezért nem reagáltam a hívásaira tovább. A munkám fontosabb volt, mint egy pár alkalmas ágytorna egy olyan nővel, aki arra sem méltatott, hogy őszinte legyen hozzám.

BUMM!

Sam az asztalra csapott. Nem mert megszólalni, de nem viselte el, hogy ez az áruló senki így beszéljen az anyjáról.

- Sajnálom, ha nem tetszik az igazság! De nem fogok hazudni. – John várt egy kicsit, majd folytatta. – Egy nap a lakásom előtt várt és bejelentette, hogy terhes. Azt mondta, vagy én, vagy egy másik barátja az apa, de szerinte én vagyok az. Nem tagadom, a legkevésbé sem akartam gyereket, de Helen nem volt hajlandó elvetetni, én pedig természetesen nem kényszeríthettem rá, így megszületett ön, Miss Belle.

BUMM!

Sam majd’ megőrült az ajtócsapkodástól, de nem merte szóvá tenni. Tűrte a sorsát, és tovább figyelt a férfira.

- Feljelentett, pereskedni kezdett, apasági tesztre kötelezett, ami pozitív lett. – Wane egy halom papírt tett a nő elé, bírósági végzések, az a bizonyos apasági teszt, minden egyéb hivatalos okmány. – A bíróság gyermektartás fizetésére kötelezett, amit minden hónapban fizettem egészen az ön tizennyolc éves koráig. – ismét egy halom papírt tett Sam elé, amik befizetéseket igazoltak, több éven át minden egyes hónapból.

BUMM!

- Elfogadtam a dolgot, és persze nem akartam, hogy Helen egyedül küzdjön meg a gyermeknevelés nehézségeivel. Eleinte rendszeresen látogattam is önt, Miss Belle, de az anyjával nem bírtunk egy szobában megmaradni. Állandóan összevesztünk, folyamatosan fenyegetett, vagy önnel zsarolt. Lelkileg próbált engem megtörni. Jó apa akartam lenni, próbáltam ezt elviselni, de Helen akaratának, miszerint költözzünk össze, nem voltam hajlandó eleget tenni. Nem élhettem olyannal, akit nem szeretek, és apának sem éreztem magam.

BUMM!

- Nem sokkal később megismertem a barátnőmet, aki mára már a feleségem. Nem várom, hogy ezt megértse. Az anyja sem fogadta el. Valószínűleg azért, mert ő sosem volt szerelmes. Tudom, hogy nem ért egyet velem, de nem érdekel – szögezte le gyorsan a férfi, mert látta, hogy Sam épp közbeszólni készült. – Sajnos Helen mesterien hazudik. Majdhogynem a vérében van. És ha jól látom, sajnos magának is. – visszalökte Samnek az előbb írt vallomását. – Azt állítja, hogy minden áldozatával lefeküdt. Ez nem így volt, ezzel csak engem akart megbotránkoztatni. Az áldozatok a haláluk előtt nem közösültek. Hűséges férjek voltak.

BUMM!

            Sam érezte, hogy elpirul, John azonban folytatta. – Nem tartom magát prostituáltnak, Miss Belle. Eszembe sem jutott, hiszen más volt a célja.

A lány lehajtotta a fejét, úgy hallgatta a férfit tovább. – Azt mondta, az apa szó volt élete első szava. Ezt nem vitatom. Az édesanyja ezzel engem meg akart törni. Eleinte meg is hatott, ám amikor ott voltam, magánál, ön sohasem rám mutatott, vagy nekem mondta, hogy apa. Az asztalt, a szekrényt, mindent így nevezett, de engem nem, vagy legalábbis ritkán. Egy babát is apának hívatott magával az anyja. Szinte minden gondolatát befolyásolta, magára kényszerítette.

BUMM!

Sam reszketett a dühtől. Ez a férfi folyamatosan az anyja gonoszságairól beszél. Mit képzel magáról?

John ügynök az aktakupacból előkapott egy vaskos mappát. – Engem zaklatott. Rendszeresen próbált lelki terrort alkalmazni, megfenyegetett engem, később a feleségemet is. Nézze csak meg! – Sam felnyitotta a mappát. Üzenetek százai és ezrei voltak, édesanyja régi telefonjáról, e-mail címéről, több oldalról is, minden az apjának címezte. Fenyegetőek, egyik másik rémisztő volt. Többször mesélt az ő, Sam betegségeiről, és még több pénzt követelt. Samet megrázta mindez.

BUMM!

- Többször is láttam magát, nem volt sosem olyan beteges, mint az anyja mondta. – folytatta az ügynök. – Az anyjának Münchausen-szindrómája van. Folyamatosan betegítette önt, mert nem akart dolgozni menni. Nem etette rendesen, nem volt normális napirendje. Mentálisan betegítette önt, és én azért sem adtam több pénzt neki, mert nem akartam, hogy még több felesleges gyógyszerrel etesse magát.

BUMM!

Sam izzadt, zihált, remegett. Már tudta, a düh okozta a reszketést. Nem, az nem lehet, hogy az anyja átverte őt!

- Hiába ingatja a fejét, Miss Belle, akkor is ez az igazság. Egy idő után meguntam az örökös zaklatást és kiléptem az önök életéből. Telefonszámot cseréltem, elköltöztünk, vissza sem néztem többé. Így láttam jónak.

Ön egész életében azt hallgatta, hogy a férfiak mocskos szörnyetegek, élükön velem. A világ önök ellen fordult, minden azért van, hogy magukat gyötörje, igaz? És mindez az én hibám, minden miattam van.

Sam nem mert megszólalni, csupán bólintott.

John biccentett. – Az anyja a szociopataság tüneteit mutatja, és maga ebben nevelkedett.

- De…

A lány rémülten a szájára tette a kezét. – Bocsánat…

- Kérdezzen nyugodtan!

- Ha ez mind igaz… ha ez mind így van… akkor miért nem mentetted ki ebből a gyermekedet?

- Mert az anyjának maga volt a legnagyobb boldogság az életében. Elmondhatatlanul szereti önt, és tudom, hogy jót akar. Csak rosszul csinálja. Az ego-ja magasabb szinten van, mint az anyaság. És maga is imádja az anyját. Hogy szakíthattam volna el tőle? Lehet, hibáztam… nem tudom… de hittem, hogy maguk így boldogok lesznek.

BUMM!

Sam arcán könnycsepp csordult végig. Nem szólalt meg.

- Maga férfigyűlöletre lett nevelve. Sosem volt normális párkapcsolata, mert nem tudja elképzelni, milyen bízni bárkiben is, főleg az ellenkező nemből. Ez az utálat rám lett kiélezve. Maga utánajárt, ki vagyok. Kiderítette, hogy az FBI-nak dolgozom, ekkor jött az ötlete, hogy felhívja magára a figyelmet. Nyolc házas emberrel végzett miattam. Rajtuk tombolta ki magát, azt tette velük, amit velem akart. Pont ezért nem is feküdt le ezekkel az emberekkel. Nem a férfit, hanem az árulót látta bennük.

Azonban megnyalta a homlokukat, és igen, ez segítség volt nekünk, sokat segített. Mikor azonosítottuk, alig hittem a szememnek. Több dolognak is utána kellett járnom.

BUMM!

Mindketten némán néztek egymás szemébe. Sam úgy érezte magát, mintha tükörbe nézett volna.

BUMM!

Könnyei az asztalra potyogtak. Hiányzott neki az anyja, és meg akarta ölelni az apját. De egyedül volt. Még talán sosem érezte magát ilyen magányosnak.

BUMM!

Wane ügynök folytatta: - Helen Belle másik szeretője akkor, amikor én is az voltam egy barátnője egykori kedvese volt. Az az ember, akiről már meséltem önnek, a New York-i Húsdaráló. Helen rendszeresen járt be hozzá a börtönbe házastársi látogatásra. Elmentem hozzá, DNS-mintát kértem tőle. Adott. Egy új tesztet csináltattam – egy újabb aktát tett a lány elé. – Nem én vagyok az apja, Samatha. Hanem ő.

BUMM!

- Nem! – csattant fel hangosan Sam. Megragadta a papírokat. Végigolvasta. Nem John Wane DNS-ével volt egyezés, hanem Thomas Larkin-éval. A New York-i Húsdarálóéval. A régi DNS-tesztek is ott voltak, de azon sok minden nem volt egyértelműen kitöltve, és az adatok, amik John eredményeinél voltak, az újnál Larkin nevénél szerepeltek. Fotók is csatolva voltak a tesztekhez. A Húsdaráló és ő valóban hasonlítottak egymásra. Az éles arcvonások, a pisze orr, a hajszín…

Sam tovább zokogott. – De… A szemem olyan, mint a tied… olyan… Te vagy az apám… a biológiai apám vagy… te mondtad…

- Én nem mondtam ilyet egy percig sem. Azt mondtam, hogy mindössze biológiai értelemben nevezhetne apának. Nem nevezhet. Nevezhetne. És őszintén sajnálom, de a szemünk sem ugyanolyan – a férfi elővett egy tükröt a papírhalomból. – Az én szemem barna. Maga évek óta nézi a fényképemet, láttuk a lakásán. Elhitette saját magával, hogy az ön szeme is barna…

- NEM! – csattant fel a lány zokogva. – NEM!

BUMM!

- Nézzen a tükörbe, Miss Belle!

BUMM!

- NEM!

- Nézzen a tükörbe!

BUMM!

- Nézzen a tükörbe! Az ön szeme zöld, nem barna!

Sam megadta magát. A sírástól vörös szemének írisze… nem barna volt. Döbbenten meredt saját tükörképére. Mintha egy idegenre nézett volna. De akkor is ez ő volt. Borzalmasan nézett ki ugyan, de ő volt… és zöld volt a szeme.

BUMM!

- Az anyja mindig azt mondta magának, hogy a szeme az apjáé.

BUMM!

- NEM! NEM! NEM! – üvöltött a döbbenettől és a fájdalomtól megzavarodottan Sam. – EZ NEM LEHET!

- Sajnálom, hogy ilyen eszközök kellettek ahhoz, hogy megtudja az igazat. Nyolc ártatlan férfi vére szárad a kezén. Egy hosszú, éveken át tartó becsapás-sorozat miatt.

John felállt és elindult az ajtó felé.

            Sam továbbra is önmagát nézte a tükörben. Nem nézett fel az ügynökre. Egyetlen egy hangot hallott csupán, mikor a férfi kilépett az ajtón, és behúzta maga után.

BUMM!