Az elvesztett gyermekek- Első fejezet: A piros ruhás lány (részlet)

Szép napot Mindenkinek!

Napsütés és jó idő, és ígéretemhez hűen egy újabb részlet a regényemből. :) Remélem, tetszeni fog, és örömötöket lelitek benne! :) 

Első fejezet

A piros ruhás lány

„Mint ahogy testünket ruha fedi,

úgy burkolja be lelkünket is a hazugság.

Szavaink, cselekvéseink,

egész mivoltunk hazug.

Igazi lelkünket ezen a burkon keresztül

csak néha-néha lehet megsejteni,

mint a ruhán keresztül a test idomait.”

Arthur Schopenhauer

Az éjszaka sötétsége sok titkot és veszedelmet rejt magában. Kivéve annak, aki ilyenkor éli igazán az életét.

Egy magas, daliás férfi lépkedett Daremnor sötét utcáin. Az emberek fővárosa ebben az évszakban mindig hűvös volt és nyirkos, ám a férfi mintha észre se vette volna a zord időjárást. Zsebre tett kézzel, ruganyosan lépkedett a város határáig. Elegáns cipője kopogott a betonon. Arcát eltakarta a kapucnija, vállait büszkén húzta ki. Pár perc múlva Daremnor legfelkapottabb szórakozóhelyének főbejáratánál pillantott körbe.

A Dorentra- így hívták a helyet- egy tipikus fiatalos buliközpont volt, több emeleten át különböző zenei stílusokkal találkozhatott az ide érkező. A főbejáratnál két gorillára emlékeztető biztonsági őr feszített, és ellenőrizte a sorban állók iratait.

A férfi a sor mellett odalépett az egyikükhöz. Az őr egy pillanat alatt elvesztette gorillához hasonló kiállását, hirtelen mintha egy kisebb rágcsálóvá változott volna. Rémülettel a szemében beengedte az idegent, aki a bejárat melletti ruhatár után egyenesen az első emeletre sétált, a VIP-részlegbe.

Itt mindig kényelmesebb – gondolta a férfi.

Fehér ingén a szórakozóhely színpompája vissza-visszacsillant, fekete nadrágja mintha elnyelte volna a fényt. Haja rövid, enyhén kócos volt, eredetileg barna színű, aminek a végeit mintha festékbe mártotta volna – aranyszőkék voltak. Szemei pázsit-zölden ragyogtak, mikor a pincérlány odalibbent mellé és hideg sört tett le az asztalára.

- Hozhatok még valamit uram? – kérdezte félszegen a roppant csinos felszolgálónő.

- Ha te nem vagy az étlapon, akkor egyelőre semmit – próbált kacérkodni a férfi, de nem a kívánt hatást érte el. A nő könnyes szemmel távozott.

Ben – mert ez volt a férfi neve – unottan vállat vont, majd lepillantott az alatta elterülő táncparkettre. Egy pillanat alatt kiszúrta, akit keresett. Csillogó, élénkpiros, testhezálló ruha, combig érő fekete, magas sarkú csizma, dús, sötétbarna hajzuhatag, és tánc közben kacér, hívogató mosoly. A lánynak olyan mozgása volt, ami Bennek mindig a hullámzó tengert és a ragyogó naplementét juttatta eszébe. Már-már belefeledkezett a lány mozgásába, mikor…

- Bennedict! – hallotta a háta mögül.

- John! – kedves mosollyal az arcán felállt és kezet fogott a hely nagydarab, kopasz biztonsági főnökével.

- Minek köszönhetem, hogy itt vagy?

- Csak nem zavarok, John? – gúnyolódott Ben.

Pontosan tudta, hogy a Dorentra dolgozói rettegtek tőle. Hogy miért? Mert tudták, hogy ki is ő valójában. Egész pontosan mi is ő. Virkoliki volt, köznyelven tehát vérivó.

Néhány ember, köztük sok író, rémtörténeteiben vámpíroknak nevezte őket, de ez borzalmas tévedés volt.  Nem voltak fokhagymától és szenteltvíztől rettegő, napfényre nem kijáró lények. Sőt, a vérivás is inkább megkülönböztető jelzés volt számukra, semmint lételem. Fiatalabbnak, erősebbnek érezték magukat tőle, mint az autó az olajcsere után.

Ezeket a meséket többnyire a nem törvénytisztelő daremnori virkolikik ihlették, akik sosem éltek az őshazában, Quentriában, esetleg botor módon még az emberek előtt is felfedték magukat. Ők azonban mindent megtettek annak érdekében, hogy világuk a virkolikiket mesebeli lénynek, nem létező fajnak gondolja. Ben élvezte ezt – még érdekesebbnek képzelte magát ettől.

- Tudod, hogy itt mindig szívesen látott vendég vagy – felelt a ráncos őr kedvesen. – De nagyon boldoggá tennél, ha nem mondanád azt az itt dolgozóknak, hogy szívesen felfalnád őket…

- Hm… Hamvas kis gyümölcsnek tűnt a picike – kacsintott Ben.

- Az unokahúgom…

- Akkor remélem, tudod, hogy csak vicceltem és a kínos hallgatás előtt leülnék, hanem gond.

Azonnal visszavetődött a bőrfotelbe, ahonnan az előbb felállt. Felnézett John-ra. – Nem ülsz le mellém?

- Dolgozom.

- Imádhatod a munkádat!

- Pont úgy, ahogy te is.

- Ó, én a munkám szerelmese vagyok – Ben kacsintott egyet, majd visszanézett a parketten táncoló piros ruhás lányra.

Pár pillanatig némán ült, majd visszanézett az őrre. – Miért jöttél, John?

- Ezt éppenséggel én is kérdezhetném tőled – mosolygott az őr, azonban közben elővett zakója zsebéből egy aranysárga borítékot. – Ezt a főnöködnek küldték. – átadta a levelet Bennek.

A vérivó döbbenten nézegette a borítékot, majd, mint egy karácsonyi mámorban úszó kisfiú, feltépte a papírt, és azonnal olvasni kezdett.

- Ben… - John megszeppenve figyelte a férfit. –Azt mondtam, a főnöködnek…

- Ami az övé, az az enyém is – le sem vette a szemét az üzenetről.

Amint a végére ért felpillantott, és szemével a piros ruhás lányt kereste, aki még mindig a dübörgő zenére táncolt. – Úgy érzem, ez után a meló után nem látsz minket egy jó darabig…

- Most dolgoztok? – döbbent meg az őr. – Ne, Ben, kérlek, ne!  A múltkori munkátok után is egy hét volt, mire újra kinyithattunk…

- Nyugalom, pajti, ma nem itt ér véget a meló. Tanultunk a múltkoriból. Persze, biztosabbra mehetnél, ha csak egy falatot is kaphatnék a kis unokahúgodból, de…

- Na, pá! – azzal John távozott.

Ben még egyszer elolvasta a levelet, majd nagyot kortyolt a söréből. Szemét le sem vette a táncoló lányról, fülig érő mosollyal csupán ennyit mondott magának. – Ez… nagyon jó buli lesz!

Érdekel a folytatás? Itt megtalálhatod az Az elvesztett gyermekek első hat fejezetét!

Én most kiélvezem a kutyás irodás napot, aztán pedig a hétvége csodáit! 

Kellemes hétvégét Mindenkinek! 

N.W.A.