Vroen Lindiumdall- A régi-új király estje (novella)

Drága Olvasóim!

Mint ahogy azt ígértem, elkészült az új novellám. :) Vroen király egy különös éjszakájáról esik szó benne. Remélem, tetszeni fog Nektek! :)
Jó olvasást!

Vroen Lindiumdall

A régi-új király estje

- Felség!

- Felség!

- Gratulálunk, Felség!

- Éljen soká a király!

Vroe majd’ megbolondult a sok jókívánságtól és a sorozatos éljenzésektől. –Ha még egyszer gratulálnak, én leszek az első király, aki a saját kardjába dől a koronázása éjjelén…

Liam, aki a királytrónusa mellett állt fekete harci viseletében. – A testőröd vagyok. Csúnya lenne az a verekedés, amikor megakadályozom ezt a kísérletedet – a Sárkány elmosolyodott. – Ha meg nem sértelek… Felség… de szerintem teljesen jogos a sok gratuláció. Gondolj bele! Mire Quentriának végre új, törvényes királya lett…

Ebben sajnos volt igazság.

Vroen viszonylag fiatalon, alig tizenhat évesen túlesett a Hercegi próbákon, így készen állt az uralkodásra – legalábbis nagyjából.

Apja halála után a virkolikik koronázatlan királya lett, ugyanis egy lépés hiányzott még a koronáig – a Larthen (a Király Kardja) nem hívta még új tulajdonosát magához. Addig Vroen ugyan uralkodhatott, de hivatalosan még nem követhette apját a trónon. Mostanáig.

A Larthen végre magához hívta őt, bő tíz évvel atyja elmúlása után, és Vroen megtalálta a kardot. Így történt, hogy amint pár éjszakával korábban hazaért a bámulatos fegyverrel (ami ebben a pillanatban is az oldalán nyugodott díszes hüvelyében), a Tudók azonnal megszervezték a ceremóniát, hogy Vroen királyi rangja végre örökössé, vissza nem fordíthatóvá váljon.

- Legyen – óhajtott az arany íriszű férfi. – Ma reggel van valami dolgom?

Liam kérdőn megemelte a szemöldökét. – Honnan tudjam?

- Te vagy az Első Sárkány…

- Igen, Sárkány vagyok, nem naptár.

Vroen elmosolyodott. Liam bármikor ellenszegülni, mert neki, hiszen kicsi koruk óta legjobb barátok voltak. Vroennek nagyon sokat jelentett a harcos barátsága, azonban a jelenléte nagyon sok fájdalmas emléket idézett fel benne. Emlékeket élete legszebb időszakairól, egyetlen igaz szerelméről, akit mindössze öt esztendeje küldött el maga mellől.

Egy éjszaka majd csak elmúlik…

Vroen felsóhajtott. Körbenézett az erdeer-i kastély kertjében, amit a tiszteletére dekoráltak ki még a szokottnál is szebbre és látványosabbra. Mindenhol fáklyák lobogtak a csillagos éjszakában, vérvörös virágok borították a gyepet, mintha csak egy puha szőnyeg lenne. A virkolikik, akik királyukat ünnepelték, kitettek magukért- meseszép ruhában, boldogan táncoltak, énekeltek, beszélgettek. Zenészek játszottak, muzsikájukra többen is táncoltak párban, egyedül, vagy családosan, látszott, hogy mind boldogok, jól érzik magukat.

Jó nekik…

Vroen felállt, mire Liam felé fordult.

- Visszavonulok a kastélyba – mondta a király határozottan. – Egyedül.

Liam biccentett, meghajolt, majd visszafordult a tömeghez.

Vroen bement a kastélyba, és a feltűnést, és a szolgálókat kerülve leosont a pincerendszerbe. Nem volt túl nehéz kiigazodni rajta, de a kastély lakói, és szolgálói többnyire mind elkerülték a sötét folyosókat. Nem volt ennek különösebb oka, szimplán nem érdekelte őket a  kastély ezen része. Vroen lement pár szintet a föld alá, hogy aztán balra, majd jobbra kanyarodjon a sötét folyosón. Egy ajtóhoz ért. Kinyitotta.

- Felség…

- Jó téged újra látni, királyom…

- Alig vártam, hogy felkeress minket…

Három meseszép, virkoliki nő feküdt egy hatalmas ágyban, lenge öltözékben… Túl lenge öltözékben, amit ruhának nevezni is merész lett volna. Az egyik lány szőke volt, a másik fekete, a harmadik sötétkék hajú. Vroen nem engedett az ágyába sem barna, sem vöröses árnyalatú nőt.

- Csend legyen! – mordult a három lányra komoran. – Nem érdekel, mit hazudtok. Az igazat akarom. És azt is fogom tenni.

Pár órával később, miután a király lezuhanyozott, és lemosta testéről a mocskot, amivel rendszerint bűntette magát, kisétált a kastély egyik nagyobb erkélyére, és a teliholdba meredt. Szerette ezt csinálni. Az éjszaka közepén magányosan, a többi virkolikitől elzárva merengeni, mikor nincsenek más tanúi szívének fájdalmaira, csak az égen ragyogó Hold, és a csillagok. Ezek a hideg, meseszép fények soha nem árulják el őt. És előttük nem kell szégyellnie szíve fájdalmát.

Jas-t elküldeni Quentriából olyan volt, mintha a szívét saját kezűleg tépte volna ki mellkasából, miközben az még dobog, hogy aztán egy olyan idegenre bízza, akit sohasem látott még azelőtt, és aztán csak imádkozzon Élethez, hogy az idegen nem pusztítja el.

Ha Jas még élt is, Vroen belülről pusztult éjszakáról éjszakára. Szíve és lelke nélkül boldogan büntette magát, hiszen azok már túl távol, túl elérhetetlenek voltak számára. Ahogy a boldogság is.

Ilyenkor, teljes magányában néha vissza mert emlékezni a boldog időkre,mikor még volt értelme a létezésének. Mikor nem egy magányos fél volt csupán, hanem egy teljes egész azzal, aki hozzá tartozott, és akihez ő maga tartozott.

Jassel.

- Nem akarok felkelni… - morgolódott az ágyban a nő. Nem volt rajta semmi más, csupán az éjfekete selyemtakaró, amivel korábban Vroen takarta be testét. – Nem akarom… Aludni akarok.

- Sajnálom, szerelmem, de már lement a nap.

Jas odabújt Vroenhez, szorosan átölelte a férfi széles, fedetlen mellkasát, és fonatai közé dugta arcát. – Nem maradhatnánk egész éjszaka itt? Csak, mi ketten…

Vroen csókot lehelt a nő feje búbjára, és elmosolyodott. – Nem lehet, kincsem. Dolgoznunk kell.

A nő mormogott valamit az orra alatt, de Vroen csak egy mosollyal jutalmazta a valószínűleg epés megjegyzést. – Lustaság…

Élete értelme nyújtózott egyet a takaró alatt, majd álmosan elmosolyodott. – Ha már szenvednem kell… Legalább veled szenvedjek.

Vroen felsóhajtott. Most ő szenvedett. Magányosan, egyedül. Jas hiánya úgy marta a lelkét, mint a kígyó mérge.

Az égre pillantott. A nap lassan felkelt, beszínezte a korábban fekete égboltot. Lila, vörös, és aranysárga színek játéka pompázott a tiszta égen. A sötétség lassan elmúlik, mint a fájdalom, mikor valaki beüti a könyökét..

A király felsóhajtott.

Valaki kopogtatott a terasz ajtaján. Vroen megfordult. Liam állt ott. – Zavarhatlak, felség?

- Persze.

- Szeretnék neked bemutatni valakit. Megengeded?

A király biccentett. Liam bement a kastélyba.

Vroen a felkelő nap fényébe pillantott.

Ha már szenvednem kell… Bár veled szenvedhetnék…

Liam visszatért egy ifjú hölggyel.

A nő bőre fehér volt, akár a friss hó. Szemei kékek voltak, haja ezüstszőkén omlott vállára, és fedte el hátát. Ruhája még fehérebb volt, mint a bőre. A felkelő nap fényében, mint hatalmas, elolvaszthatatlan jégcsap állt Liam mellett.

Meghajolt felé, az Első Sárkány pedig megszólalt: - Királyom, engedd meg, hogy bemutassam…

- A nevem Antrell – szólalt meg a nő kedvesen. – Örülök, hogy megismerhetem, királyom.

Vroen mosolyt erőltetett az arcára. – Üdvözöllek… Antrell

Ha tetszett a művem, oszd meg bátran, vagy mutasd meg barátaidnak, ismerőseidnek, családtagjaidnak! Egy történet akkor jó, ha mással is megosztjuk. :) 

Szép napot Nektek!