Zajlanak a napok

Kedves Olvasóim! 

Kicsit sűrű volt az elmúlt időszak. Olyan sok dolog történt, és annyira nehéz volt kezelni, hogy az jóformán el sem mondható. Nem is tudom, hol kezdjem. Megpróbálom az elején.

A születésnapom másnapján megadatott, hogy az én lelkem egyik napsugara, az én kedvencem, Tor egyik hátsó lába feladta a szolgálatot, legalábbis szünetet igényelt. Így kiskutyám bal hátsó lába TPLO-s (térdkeresztszalag-szakadásos) lett, amit múlt hét csütörtökön sikerült is megműteni. Egy remek állatorvosi rendelő szuper orvosai voltak a segítségünkre, és azóta is a rendelkezésünkre állnak mindenben. Kiskutyám köszöni szépen, megvan, nem sír, nem nyavalyog, gyógyul, és tűri a sorsát, az, hogy most mozgásszünet van... na, azt nehezen viseli. De most kényszerszünet van tűrni kell a sorsát. És itt van mindig bosszantó gazdája, aki igyekszik korrigálni az eseményeket... tehát együtt vagyunk brutálisan lusták, amin szívünk egyetlen hős férfija nagyon sokszor kikacag, de mindenesetre élvezi is. 

Tudniillik, itthon vagyok, és úgy néz ki, leszek is, jó darabig. Ezt nem bánom, sőt, élvezem a családi élet bimbózását, de még kicsit szokni kell. Hogy is fogalmazzak... meg kell szoknom, hogy van időm és lehetőségem mindenre.

Nincsen semmi baj, mielőtt bárki is kérdezné, egészséges vagyok, de még nem akarok belemenni komolyabban ebbe a történetbe. :) 

Szóval most itthon csajos lustibuli van. Én igyekszem sok ihletet meríteni ebből-abból (a héten majd erre is ki akarok térni), és írni. 

Jó, ez kamu. Még nem igazán írok. Sokkal inkább javítom a második kötet meglévő fejezeteit. Erre azért van szükség, mert szeretnék maximálisan visszazökkenni, és ráhangolódni a történetre. Szeretném, ha a második kötet még jobb, még izgalmasabb lenne, mint az első. :) 

Közben bizony megvannak a magam lelki vitái is. Például az első regény kapcsán. 

Jasmine története ugyebár a maga módján egyedinek is böffenthető, de most figyelem az emberek adott véleményét adott történetekről. És hatalmasat csalódok mostanság... Nem az emberekben feltétlenül, hanem abban, ahogyan a világ megy néha. 

Sokan már nem akarnak fantáziába csöppenni. Nem akarnak másfajta világról olvasni, sokkal inkább a szürke hétköznapokat akarják látni valahogyan, és azt, hogy valaki még nagyobb pácban van, mint ők. Ez olyan elkeserítő. 

Én abban hiszek, hogy az én történetemnek az a célja, hogy kizökkentse az olvasót a megszokott világból, hogy szárnyalhasson, merjen álmodozni, képzelődni. 

Én nagyon remélem, hogy egy nap többen is megérthetitek majd ezt. 

Mára ennyi jutott eszembe. :) Ha lesz még idő/lehetőség/lustaságmentes nap, akkor írok. :) 

N.W.A.