Fly, fly infinite child

Kedves Mindenki!

Gyakran érezzük azt, hogy egy dal a szívünkből szól, kifejezi mindazt, amit érzünk... ez egy csodálatos, mégis furcsa érzés...

Velem tegnap valami hasonló történt.

Ti még nem tudjátok, de az Az elvesztett gyermekek című regényemben részt veszünk egy virkoliki temetési ceremónián. Az ő temetéseik kicsit mások, mint a mieink. Nem temetnek el halottakat. Nem is tárolják hamvaikat urnákban. Az ő temetési rituáléjuk kicsit más.

Engedjétek meg, hogy erről meséljek Nektek!

A virkolikik az elhunyt maradványait egy fából készült hatalmas lapra helyezik, szalmára fektetik. A nagy lap négy sarkánál egy-egy fekete gömb lebeg, próbál az ég felé törni. Ezeknek a gömböknek a nevét regényemben olvasni fogjátok (maradjon valami a képzeletnek is), a Tudók készítik őket, valami olyan varázslattal, amiről még most nem tudunk semmit. Később fogunk! ;)

A virkoliki nők énekelnek az ősi nyelven, a férfiak harci öltözetben tisztelik meg a holtat, és fáklyákkal világítják meg a helyet. A fa lapot felemelik, majd elengedik, és a bűvös gömböknek köszönhetően az az ég felé száll. Az elhunyt legközelebbi hozzátartozója kap egy fekete íjat és nyílvesszőt, valamint egy éjsötét kardot is.

A nyílvesszőt meggyújtja, meglövi a fa lapot, ami lángra kap, és lassan hamuvá lesz az éjszakában. A kardot pedig a földbe szúrja, és azt soha nem veszik ki onnan, ahová a hozzátartozó szúrja. Ez a tisztelet helye.

Sokszor a kardokat benövik a növények, így a természet részei lehetnek.

Hogy ezt miért mesélem el?

Tegnap netezgettem, és meghallottam egy nagyon szép dalt. Egy ausztrál fiú, Fletcher Pilon írta és énekli az elhunyt testvére emlékére és valahogy a szívemhez szólt. Amint meghallottam, a temetési ceremónia jutott eszembe, és összeszorult a szívem. Mintha a dal ehhez a részhez lett volna írva. Meghatott, beleborzongtam. 

Ha kíváncsiak vagytok rá, itt meghallgathatjátok. 

Legyen kellemes napotok és csodálatos hétvégétek! 

N.W.A.