Egy kicsit mások...

Szép napot mindenkinek!

Azt hittem, ma még csak időm sem lesz írni, de bevallom, megszerettem a blogolást. Eddig is írtam blogokat, de ez valamiért a szívemhez nőtt. 

Amint azt a tegnapi bejegyzésemben említettem, eljött a pillanat, hogy meséljek a virkolikikről. 

Nos, bevallom, eleinte egy egyszerű, komplikációmentes vámpírmesével akartam előrukkolni. Szeretem az ilyen stílusú történeteket. Nagyon sok író nagyon érdekes szemszögből fogta meg az éjszaka teremtményeinek világát, de, ha őszinte akarok lenni, meguntam. Ekkortájt találkoztam egy kedves kolléganőm javaslatára Cassandra Clare regényeivel. Ő árnyvadászokról írt, és ír eszméletlen iramban, alig bírom tartani vele a lépést, mire elolvasom az egyik könyvét szinte már ki is jön a legfrissebb. Távolról is az egyik mesteremnek neveztem ki. És, hogy mit imádok a legjobban a könyveiben? 

MERT VALAMI ÚJAT ALKOTNI. 

A régi formájára ugyan, démonvadászok már régóta vannak a regényekben, ilyen-olyan formában. Viszont ez a nő képes volt más szemszögből megragadni a lényegüket. 

Gondoltam, tanulok a nagyoktól. Így lett az, hogy J és a többiek bizony nem vámpírok, hanem virkolikik lettek. 

Ugyebár ők még ki tudnak menni a napfényre. Nem az a cél, hogy embereket öljenek, és kiszívják a vérüket, de igenis szükségük van rá. Ez Sors egyik gonosz fintora. Persze komoly törvények szabályozzák, milyen vért ihatnak (az embervér egyenesen törvénytelen náluk), de például a házassági fogadalom letétele után egymás vérét is ihatják, amitől még erősebbek lehetnek. Ennek jelentősége nincs benne az Az elvesztett gyermekek-ben, ugyanis itt még házassági ceremónia nem volt. De ne aggódjatok, eljön ennek is az ideje!

Nincs fokhagymafélelem, sem szenteltvíz, vagy karó, hiszen ebben a világban nem is olyan vallások vannak, mint a többiben. 

A halhatatlanság sem jellemző rájuk. Szimplán nagyon-nagyon-nagyon lassan öregednek. Évezredek kellenek hozzá, Életnek hála hosszú lét adatott meg nekik. 

Bölcsek, és hagyományőrzők, azonban hirtelen haragúak, és gyakran ösztönösen cselekednek. Többségük felesleges időpocsékolásnak tartja a hazugságot, de akármilyen hihetetlen, a titkaikat igyekeznek a lehető legjobban elrejteni mások elől. 

Könnyen megszerethető faj, de az ember érezheti, hogy... hogy ők egy kicsit mások. De hiszem, hogy magával ragadóak, és igenis szerethetőek. 

Olvassátok el az Az elvesztett gyermekek című regényem első hat, nyilvános fejezetét, és ismerkedjetek meg velük! Hiszem, hogy tetszeni fognak Nektek! 

Legközelebb egy apróbb, rövidebb, újabb projektemről fogok mesélni Nektek!

Legyen csodás napotok!

N.W.A.