Miért pont az írás?

Kedves Olvasóim!

Az elmúlt időszakban kicsit elszontyolodtam. Nem akartam, de megtettem, és ezt be kell ismernem. 

Ma, hosszú idő óta először újra voltunk Visegrádon és Pilismaróton (életem párjának szüleinek nagyon köszönöm az élményt ezúton is, hiszen remek volt), és mintha a hely varázsa végre levette volna a szívemről azt a borzalmas nyomást, ami hetek óta bántott. Immáron (lassan számát sem tudom, hányadik alkalommal) újra elutasítást kapott a Virkoliki mesék. 

Ez nem azért fáj, mert úgy érzem, hogy a történetem rossz-mert nem. Inkább csak még nem látták meg a fantáziát benne. De elkeserített. Nagyon. Borzalmasan. Éppen ezért számot szeretnék vetni, miért is pont az írás mellett akarok voksolni, mint létem hivatása, álmaim netovábbja, az egyik legfőbb ok, amiért világra jöttem. Mivel a legjobb módja ennek (is!) az írás, gondoltam alkotok egy szuper blogtémát ebből Nektek. :) Jó olvasást, remélem, nem az unalmas énemet látjátok majd ebben. :)

Mesém a hol volt hol nem volttal is kezdődhetne, de nem... Inkább Budapesten volt, boldogság nem volt lenne a tökéletes start. Mert sajna a történet nem szivárvánnyal indul...

Sok-sok évvel ezelőtt közel sen voltam olyan boldog, mint most. Nem mondanám, hogy oka lett volna ennek, egyszerűen csak így alakult. Ebben a nem túl jó gyerekkorban történt velem, hogy anyukámtól karácsonyra megkaptam a Harry Potter és a bölcsek könyve című regényt (by J.K.Rowling). Előbb láttam a filmet, de ez nem jelentett semmit, olvasni kezdtem. És nem bántam meg. Akkori olvasási tudásomat teljesen kimaxolta, de kedvet adott kezdő betűfalóságom fejlesztéséhez. Így hát (lassan, nagyon lassan) elkezdtem olvasni, és ismerkedni a könyvek világával. 

Ez a szerelem igazán a gimiben fejlődött ki (sok-sok Neveletlen hercegnő, Agatha Christie és a Rowling-sorozat folytatása után, nem beleszámolva azt a kb. 100 mangát és manhwát, amit pluszban lapozgattam) kezembe került a híres Halál ereklyéi. Mondanom sem kell, katarzis volt a lelkemnek. Pezsgett tőle mindenem. És akkor megfogadtam -egy nap azt akarom, hogy az én könyvem után is így érezze majd magát valaki.

A gimiben volt két nagyon jó barátnőm, akikkel ilyen bugyuta, de őrületes kelet-mániába kezdtünk (Japán, és Dél-Korea). Ez az őrület a fantáziánkra is hatott, száz meg ezer történetet írtunk, amikben mi voltunk a főhősök, és kalandoztunk kedvenc énekeseinkkel, színészeinkkel, rajzfilmfiguráinkkal. Az egyik ilyen történetem pl több száz oldalra rúgott a végére, hihetetlen, így visszagondolva, mennyit dolgoztam velük, hogy a kis fantáziá kitombolja magát, és legfőképp, hogy örömet okozzak a barátaimnak. Ugyanis ez tetszett benne a legjobban. Emlékszem, volt, hogy egyikük nem hagyott órán tanulni, annyira akarta a történet folytatását. És ez még a HP7-nél is boldogabbá tett. Akarták azt, amit én írtam. Mi kellett volna még? Megéreztem a siker e mámorító érzését, és még többet akartam. Elhatároztam- író leszek.

Aztán bepasiztam. Írtam ugyan, de hagytam, higy befolyásoljanak. Aktuálisom imádott okosabb lenni, mint én, és elég jól is csinálta. Elferdítettem mindent a történeteimben, más irányokat fogtam meg, nem azokat, amik engem képviseltek. Olyannyira megváltoztam, hogy a románc végén verseket írtam. Tisztára, mint József Attila, pedig nagyon nem bírom őt... Ha már volt egy pasi, legyen még egy. Az teljesen tönkretett. Hú, erre szavak sincsenek. Lelkileg, testileg elsorvadtam, kiégtem, tönkrementem. Az írást el is engedtem örökre. Elhittem, hogy rossz vagyok, de minimum a legrosszabb a világon, hogy semmihez nincs tehetségem, hogy semmiben sem vagyok jó, nem érek semmit. Nemcsak, mint nő, hanem, mint bármi. Utáltam magamat, utáltam az életemet, és kételkedtem abban, hogy ezen pont a toll meg a papír segítene. 

Három dolog miatt azért hálás vagyok ifjú felnőtt koromnak: akkor került hozzám Tora, akkor ismertem meg az azóta legjobb barátaimat, és - bár akkor még nem tudtam - életem egyetlen igazi férfiját is. 

Írásba legközelebb igazából akkor fogtam, mikor kiszabadultam "börtönömből", és igyekeztem talpra állni. El akartam hinni, hogy mint nő, meg tudom állni a helyem a világban. Ennek hála egyre többet írtam, és egyre többet olvastam, és egyre többet foglalkoztam a karaktereimmel. 

Mit ad isten, elővettem régi, több száz kis bohókás történetemet, elolvastam mindet, és az egyik megszólított, nevezetesen a Vérben úszó szerelem. Merőben más volt ez a mese, mint a Virkoliki mesék. Démonok ellen folyt a harc, csúnya, nyálkás, gusztustalan démonok ellen, akiknek a vezetőjét, a halhatatlan fogalmamsincsmárkicsodát kellett megölni. Japán bohózatomnak hála mindenkinek japán neve volt, de a karakterek szóltak a fejemben, hogy haló, itt vagyunk, már várunk rád egy ideje! 

Én pedig lassan aludni sem tudtam, hiszen állandóan Erdeer-ben jártam, vagy a Gyémántpalotában, a Labirintusban szaladgáltam, és Zorga és Ben fárasztó dumálását hallgattam. Így aztán skiccelgetni kezdtem. 

Közben életem érdekes fordulatot vett- tartozni kezdtem valahová, pontosabban valakihez, és egy egésszé váltam. Olyan egésszé, amitől nő lettem, olyan, amilyennek látni vágytam magam. És értéket képviseltem. Mint most is. Már nem egy rom lettem, kivirágoztam. És maximális támogatást kaptam. Nemcsak életem lovagjától, hanem a legjobb barátaimtól is. Folyamatosan ösztönözve voltam, hogy írjak még, és még, ne hagyjam abba. Így lett meg a Virkoliki mesék első rajongótábora, ami eleinte 3, mostanra maximum 10 főből áll. De micsoda 10 fő. :) A törzstagok nem hagyták annyiban, megállás nélkül ment a "ne hagyd abba, írj még, egy nap felfigyelnek rád". Igazából én már most megkaptam azt, amire vágytam, pedig a világ nem ismeri a történetemet. Aki igen, az viszont szereti. Nagyon. Mi kellene még nekem?

Természetesen, mivel ember vagyok, a még több. Szeretném megmutatni a világomat a világnak is. Nem, ez nem lesz leányálom, az biztos. De szeretném. Hiszem, hogy sikerülni fog egy nap.

Tehát miért pont az írás? Nos, történetem után talán nem egyértelmű, de csak akkor voltam igazán boldog, amikor írtam is. Csak akkor éreztem magam önmagamnak, elégedettnek, amikor tollat-papírt ragadtam. Mindenki a boldogságot keresi, így én is. Épp ezért úgy látom, hogy az én boldogságom akkor valósulhat meg, ha azzal foglalkozom, ami teljessé tesz: az írással. Ez nem két perc, de nem baj. Örömmel küzdök. Azt nem mondanám, hogy az elutasítást is örömmel veszem, de lássuk be, volt már rosszabb. Így hát szerintem még semmi sincs elveszve.

Szóval, hogy miért az írás? Erre lehet, hogy nincs jó válaszom, csupán az életem. Mert egy biztos, az írás az életem, a létem része. :) 

Remélem, tetszett a kis szösszenetem. :) Igyekszem hamarosan a Zorga-novellát is befejezni, hogy új olvasnivalót kaphassatok. :) Addig is szép napokat Nektek!

N.W.A.

(Megjegyzés: a képek csak illusztrációk, Google-keresés útján találtam őket)