Debut - Valóságos tündérmese

Az ember társas lény - azonban el sem tudja képzelni, milyen nehéz megtalálni A társat. Ezt nem tanítják az iskolában. Ellenben ha kitartasz, ha hiszel benne, az, aki hozzád tartozik, megjelenik az életedben. Hiszem. Én megtapasztaltam. 

Nagyon szerencsés nőnek tartom magam. Megbecsült ember vagyok, akinek a véleménye igenis számít, aki úgy, ahogy van, szeretve van, és elfogadják, akármilyen okos, buta, értetlen, lelkes, bohókás vagyok. Persze, ez nem mindenhol igaz, de ott, ahol a legfontosabb, ott egyértelműen. És ez otthon van. 

Szerintem az egyik legcsodálatosabb érzés, mikor egy ember megtalálja a helyét. Mikor tudod, hogy hova tartozol. Én azon kevesekhez tartozom, aki tudja. És bármikor büszkén vállalja. A párom mellett. A családom mellett.

Ennek a napnak az örömére szeretném nyilvánosságra hozni azt a novellát, amit annak a férfinak írtam, akiért a világon a leghálásabb vagyok. 

Remélem, a Ti szívetekbe is belelopja magát, én imádom olvasni, és szerintem mindent elmond, amit el kell mondania. :) 

A novella címe: Valóságos tündérmese

Hogy mi valóság belőle, és mi mese? Az maradjon az mi titkunk. :) 

Valóságos tündérmese

Egy lépés… két lépés… három lépés…

Koncentrálnom kellett.

Bár biztos kezekben voltam, mégis aggódtam. A ruhám ugyan az „egyszerű, de nagyszerű” jellemzéshez tökéletesen megfelelő volt, én akkor is aggódtam. Nehogy már pont most bukjak orra, nem? Elvégre ez volt az én nagy napom! Az esküvőm!

Annyira hihetetlen ez az egész. Az ember gyakran elfelejti, hogy a világnak van egy csodálatos oldala is. Nem mindig a félelem, a kötelességek és a terror az, ami körülvesz minket. Van, hogy elfelejtjük, mekkora csoda a család, a barátság, a szeretet… a szerelem.

Én egykor igazán hittem benne. Tényleg azt gondoltam, hogy a szerelem hatalmas kincs, amit mindörökké becsben kell tartani. Ám nem sokkal később rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Kétszer is összetörték a szívemet. Egyikből nehezebb volt felállni, mint a másikból. De erősebb lettem tőlük. Megacélozhattam a lelkem, és rájöttem, hogy a szerelem csupán az életnek egy apró része. Nem jelentheti a világot.

Vicces… Mekkorát tévedtem!

Miután másodjára is megrugdosott egy férfi, úgy döntöttem, soha többé nem hagyom, hogy ezt tegyék velem. Megfogadtam, nem leszek többé szerelmes. Ez az érzelem haszontalan. És épp ezért csupán gyengíteni képes. Így hát a munkámmal foglalkoztam, a családommal és a kutyámmal. Boldog voltam. Mi más kellett volna?

Persze nem vetettem meg a testi-lelki örömöket, de tagadhatatlanul ez inkább arról szólt, hogy ne legyek annyira egyedül. Nem az érzelmekről.

Gyakran jártam viccesebbnél viccesebb társkereső oldalakon, ahol a férfiak nap-mint nap azzal traktáltak, hogy ha az ő barátnőjük lennék, már kacsalábon forgó palotában élhetnék, elvettek volna feleségül, én lettem volna a legboldogabb nő mellettük, és amúgy is… én olyan szép vagyok!

Nagyon sokat nevettem a szánalmasabbnál szánalmasabb örök hűségeskükön, de mi tagadás, önbizalmat azért kaptam tőlük.

Aztán egy napon fennakadt a szemem egy név láttán az üzenetek között. Egy olyan név volt, ami mintha kísérteni jött volna a múltból.

A többi nem is érdekelt. Megnyitottam az üzenetet és Ő volt az. Az az ember, aki egyetlen egyszer egy pillanatra megdobogtatta a szívemet, és ennek köszönhetően sosem tudtam elfelejteni. Ám én azt hittem, már messze jár… messze, a barátnőjével, akivel együtt volt akkor, amikor megismertem. Akkoriban még nekem is volt barátom, a Sors úgy akarta, hogy tudjunk egymás létezéséről, de ennyi.

Ám most írt nekem, Ő, akiben volt valami… régen is, és akkor is, amikor az üzenetét olvastam.

Will…

Egész nap azon gondolkodtam, hogyan válaszoljak neki. Aztán fel-felszaladtam az oldalra, de csak az Ő neve érdekelt a postaládámban.

Csodák csodájára beszélgetni kezdtünk, és ez olyan gördülékeny volt. Varázslatos. Szintet kellett hát lépnünk. Találkozni kellett.

Egyik este elmentem hát Will munkahelyére, és beszélgetni kezdtünk. Abban a pillanatban elvarázsolt a szeme. Ő maga, a szívből jövő mosolya, és továbbra is megvolt benne az a valami, amit bár megfejteni nem tudtam, mégis magával ragadott.

Órákon át csak beszélgettünk és nevettünk. Mikor eljöttem, folyamatosan a kezemben tartottam a telefonomat, hogy írjon. Csak írjon, ne tűnjön el, istenem, bármit megtettem volna érte, hogy írjon.

És Ő írt.

Onnantól nap-nap után beszélgettünk, ha időnk engedte találkoztunk is.

Egy nap aztán rájöttem, hogy ez több, mint puszta fellángolás.

Késő este volt, mindketten a saját otthonunkban voltunk, és szokásunkhoz hűen beszélgettünk.

- Jó lenne látni téged. – írta nekem.

- Én is örülnék neked – feleltem én.

- Akkor indulok is! Csak egy puszira!

Azt hittem viccel. Az éjszaka közepén, úgy, hogy másnap dolgozni fog, miért pattanna autóba és utazna majdnem egy órát, hogy betoppanjon, és adjon egy puszit. Amúgy is egy szánalmasan gyerekes pizsama volt rajtam, a lakásom kicsi volt, és még csak ki sem voltam sminkelve.

De Őt ez nem érdekelte. Eljött hozzám, adott az arcomra egy puszit, és megölelt. Pár percet beszélgettünk, és már ment is. Nem zavarta, hogy hogy néztem ki, mi volt rajtam, hol lakom… Én érdekeltem. Engem akart látni.

Akkor éreztem először, hogy belé tudnék szeretni.

De nem hittem a szerelemben igazán. Rettegtem tőle. Mi van, ha megint csalódok? Mi van, ha megint fájdalmat okoz nekem valaki?

De valamiért azt éreztem, hogy ez nem történhet meg.

Estéről estére, mikor ideje engedte, találkoztunk. Eljött velem kutyát sétáltatni. Egy ilyen estén történt.

Kimókáztuk magunkat a kis négylábúmmal, és már hazafelé mentünk. A ház előtt leparkoltunk. Ültünk az autóban, egymás szemébe néztünk, nevettünk, és…

És Will megcsókolt.

Azt hittem minden sejtem, minden idegszálam felrobban ott helyben. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. A gyomromban pillangók táncoltak. Felpezsdült a vérem.

Ő és én.

Együtt.

Aznap este, és másnap, mintha egy másik bolygón lettem volna. Bevallom őszintén, hogy rettegtem a következő találkozástól. Az volt bennem, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl csodás, túl tündérmesébe illő. De mégis találkoztunk.

És a tündérmese folytatódott.

Nap-nap után együtt voltunk, programokat szerveztünk, kihasználtuk a közös időt. Persze, voltak döccenők, de hát össze kellett szoknunk, nem igaz?

- Szeretlek! – mondta egy nap azon a csodás hangján, amit életem végéig boldogan hallgatnék. És akkor rájöttem, hogy ezzel a szóval lehet a legjobban megfogalmazni azt a varázslatot, ami a testemet és a lelkemet felpezsdíti, és végre boldoggá tesz. Ez a szó nekem új jelentéssel bírt onnantól. A szeretet, a szerelem egyet jelentett vele, akinek mindezt köszönhetem. Aki új világot mutatott nekem a régiben.

- Szeretlek! – feleltem én is végül.

Ez már jó ideje volt. Azóta rengeteg dolog történt. Összeköltöztünk, céljaink és álmaink lettek. A lényeg azonban egy volt: együtt akartuk megvalósítani őket. Együtt, a mi saját világunkban. Mert a szerelem átformál mindent. A szél fújását, a madarak csicsergését, a vér lüktetését – mindent. Ha az ember szerelmes, az egész Föld, a Naprendszer, a csillagok, minden csodássá válik. Mintha ennek a hihetetlen dolognak varázsereje lenne.

Az is van.

Egy nap rájöttem, hogy Ő nekem olyan, mint a levegő – amíg van, élek, a hiánya azonban fojtogató.

Teltek a napok, a hónapok, és az évek is elszálltak. Will egy nap azt mondta, bővíteni szeretné a családot – gyermeket akar. Szárnyaltam a boldogságot. Örömet akartam okozni neki, és ez engem is csodálatos érzésekkel töltött el. Így hát belekezdtünk a babaprojektbe. Közben persze tettük a dolgunkat. Egy idő után megadatott mindkettőnknek, hogy azzal foglalkozzunk, amire a leginkább vágytunk.

Boldogok voltunk, de a hőn áhított gyermek nem jött.

Will magába fordult, az én szívemet pedig rettegés töltötte el. El fog hagyni… Nem tudom apává tenni, hát mi értelme így, hiszen apa akar lenni, gyermeket akar, és én képtelen megadni neki. Rosszullét kerülgetett.

Egy nap aztán különös dolog történt. Épp dolgoztam a regényemen, mikor a kutyám féktelen ugatásban tört ki. Kopogtak. Kinyitottam az ajtót, és Will állt velem szemben. Borzalmasan idegesnek tűnt. Nem is értettem, miért nem jött be a lakásba.

- Jól vagy, drágám?

- Menjünk el sétálni!

Nem mertem firtatni a dolgot. Felkaptam egy pulóvert, és hármasban (Will, a kutyánk és én) beültünk az autóba.

- Hova megyünk? – kérdeztem komoran.

- Majd meglátod.

Nem is mondott többet.

Én épp ájulás közeli állapotban voltam. Éreztem, itt a csodálatos mese vége. Haszontalan vagyok. És elvettem azt, amit mindenképp neki akartam adni – a boldogságot.

A kedvenc tópartomon kötöttünk ki. Sétálni indultunk. A némaság majdnem megőrjített, de nem mertem szólni egy szót sem.

Egyszer csak lemaradt. Egy darabig továbbmentem, mert nem volt szívem ránézni szégyenemben.

- Üljünk le a padra! – javasolta Will, de borzalmas volt a hangja. Mintha hányinger kerülgette volna.

Leültünk hát. A kutyám lepkét kergetett, én a tó illatával és a lágy szellővel nyugtattam magam. Bármi történjék is, akkor is imádom ezt a helyet.

- Tudod, nagyon szeretlek, Nyuszi – kezdte Ő. – És épp ezért el kell mondanom valamit.

- Figyelek.

- Nagyon sokat dolgoztam mostanában. Szinte nem is láttuk egymást. Attól féltem, hogy elhidegülsz tőlem.

- Én? – könnyeztem. – Te nem jöttél haza.

- Ez csak azért történt, mert muszáj volt. Valamit meg akartam tenni. És most…

Felállt. Lehunytam a szemem. Talán tényleg véget ér a tündérmese. Gondolkodott, és elhagy másért. Vagy csak egyedül akar lenni.

Kinyitottam a szemem.

Előttem térdelt. Kezében egy meseszép jegygyűrűvel. Remegett a keze. Csillogott a szeme. A hangja el-elcsuklott.

- Hozzám jössz feleségül?

Örömkönnyeim zápora között igent mondtam, határozott igent, megöleltem, és édes csókjai a sós könnyeimmel keveredtek. Hihetetlen boldogság és megkönnyebbülés uralkodott el rajtam. Nem veszítettem el a másik felem. Épp ellenkezőleg!

Amikor elmeséltem neki a félelmeimet, elnevette magát. – Bolond vagy – mondta. – Azért dolgoztam ennyit, hogy minden tökéletes legyen. És amúgy is… mindig azt mondod, a baba jön majd, ha akar. Én hiszek ebben.

Ez után a varázslat után esküvőt szerveztünk…

És most itt vagyunk.

Ő csodaszép öltönyben állt a virágkapu alatt, olyan szélesen mosolyog… ragyognak meseszép szemei… boldog. És ettől én is boldog vagyok.

Odaállok mellé és ő megfogja a kezem. Halljuk, hogy a házasságkötő beszél, de én nem is figyelek rá. Elmerültem férjem szemeiben. És a tudatban, amivel a fogadalmamat is zárom:

- A boldogságodért mindent megteszek. Te az enyém, én a tied. Mindörökké szeretlek.

Ezt komolyan is gondolom.

A tündérmese kiteljesedett. Egymáséi lettünk véglegesen, és mi igenis hisszük, hogy ez így van. Mi mindent megteszünk azért, hogy a szerelem ne csak egy szó legyen, hanem világváltó varázslat. A mi világunk csodája.

Mindemellett tudtam, hogy a ragyogás, ami most az arcán tündököl, még sokáig ki fog tartani.

Mert ma este megtudhatja végre, hogy hét hónap múlva édesapa lesz… 

Remélem, ti is megszerettétek történetemet! :) 

Csodás napot Mindenkinek!