Az elvesztett gyermekek- Harmadik fejezet- Élet ajándéka (részlet)

Szép reggelt Nagyvilág! 

Múlt héten ugyebár kaptatok egy kis darabot a második fejezetből. Nos, a folytatás, amit ma kaptok nem közvetlenül annak a jelenetnek a folytatása. Ha arra kíváncsiak vagytok, akkor azt is el tudjátok olvasni itt: Az elvesztett gyermekek. (Az első hat fejezetet továbbra is bármikor elolvashatjátok teljes egészében!)

A héten egy kicsit túlteng bennem a romantika. Úgyhogy most egy érzelgősebb részt fogtok kapni tőlem, remélem azért az antilamour-osok is megtalálják benne a nekik valót. 

Amikor ezt a jelenetet írtam, szinte ott voltam a kis tóparton. Imádtam. Ez az egyik olyan pillanat volt, amit nagyon szívesen írtam, remélem, Nektek is tetszeni fog! 

Sok szeretettel ajánlom, jó szórakozást Mindenkinek hozzá! 

Élet ajándéka

„A gyerek nem tudja,

hogy ki ő;

csupán azt tudja,

hogy mások mit gondolnak róla.”

Osho

J a kastély hátsó kertjében, egy fűzfákkal körbeölelt kis tó partján találta meg a vágyott csendet, és nyugalmat. A susogó fák között, az enyhe szél csípős hűvösében, a tücsökciripelés megnyugtató zenéje és a madarak halk csicsergése között. Feje felett a csillagok, mint rengeteg gyémánt, ragyogták be az eget. A Hold fénye mindent megvilágított körülötte.

Ezen a helyen semmi sem változott. Egykori otthonán mintha nem fogott volna az idő. Minden szinte pont ugyanolyan volt. Mégis minden olyan más…

Egykor ez a tavacska a boldogságot jelentette neki.

Rég volt… oly’ nagyon rég… ha lehunyta a szemeit, látta…

Érezte, ahogy Vroen mögötte ül, és szorosan öleli magához. A lány háttal nekidőlt. Érezte bőrének perzselő forróságát, finom, megnyugtató frissen nyírt pázsit-illatát, és hosszú, éjfekete  hajfonatainak  végeit, melyek az ő nyakát csiklandozták.

Hallotta a mély, határozott, de mégis gyengéd hangot, ahogy királya csak hozzá tudott szólni. Amiért ölni tudott volna. – Te vagy a legszebb, a legdrágább kincs, Jasmine. Szerintem el sem tudod képzelni, mennyit jelentesz nekem. Nem tudod, mi mindenre lennék képes érted.

- Abbahagyhatod ezt a kicsit sem férfias szóáradatot – felelt csipkelődve J, miközben hátrafordult, és gyengéd csókot lehelt kedvese állára. – Nem királyhoz méltó.

- Neked nem a királyod vagyok. – J szembefordult vele, lábait átvetette Vroenén, olybá tűnt, összecsomózták őket. Mintha Sors valóban egymásnak teremtette volna őket. – Hamarosan a feleségem leszel. Szívünk és lelkünk eggyé lesz, és te leszel a legboldogabb királynő a világon. Gyermekeket nemzek neked, akiket a világ legboldogabbjaivá teszünk.

J elmosolyodott. Kezébe fogta Vroen arcát. – Nekem elég már az is, hogy a legboldogabb nő lehetek. És ez már megvan. – Megcsókolta, majd szorosan hozzábújt.

Vroen a haját simogatta, és kedvesen megkérdezte: -Szerinted milyen gyermekeink lesznek, Jas?

- Gyönyörűek és harciasak – viccelődött a lány.

- Hogy neveznéd az elsőt?

J két kezével átölelte királya nyakát. – Az első gyermekünk fiú lesz – mondta. – Dominic.

A lány kinyitotta szemeit.

Valóban rég volt. Ötszázkilencvenkét éve, négy hónapja és tíz napja. Az utolsó békében eltöltött közös napjuk volt vőlegényével. Aztán minden megváltozott.

Sors őket is átverte. J csak erre tudott gondolni. Elhúzta előttük a mézes madzagot, majd, amint unatkozni kezdett, azonnal megmérgezte mindazt, ami kedves volt J szívének. Mi más magyarázat lenne arra, hogy a háború kellős közepén árulással és gyilkossággal vádolják? Ki másnak lett volna ez érdeke? Ki akarta volna látni, hogy a férfi, kiért bátran háborút viselt, egyik pillanatról a másikra eldobja magától, és elküldi, minél messzebb, ezer évre? Ki más nézte volna szívesen, hogy megszakad a szíve?

„Sors állítólag a legveszélyesebb mókamester.”

- Sokáig tervezel még itt ücsörögni? – a lány meg sem lepődött, hogy Nate rátalált. – Lassan hajnalodik.

- A hajnal a legszebb része a napnak. Minden újjászületik. És Élet fénye engem nem küld Halál mellé útitársnak.  – a fiúhoz fordult. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Ezelőtt még sosem jártál itt.

- Egyrészt hihetetlen kreativitásomnak és intelligenciámnak köszönhetően – düllesztette ki mellkasát a fiú mosolyogva – Másrészt, mert… Ryuuko mutatta az utat. -A hatalmas állat ekkor már gazdája szemébe nézett. A lány mosolyogva megsimogatta, amiért jutalmul egy puszit kapott az arcára. – Sosem hagyna egyedül hosszú ideig téged.

- Valóban nem.

Nate leült a fűbe, és miközben beszélt, megborzolta hosszú, szőke haját. – Elég rosszul sikerült találkozó lett ebből, mit ne mondjak.

- Ne is mondd…

- Elég szépen kiborult nálad a bili.

- Lehet.

- De még mindig nem tudom, miért.

- Aha…

- A krokodilok meg akarják hágni Ryuukot.

- MI?!

A fiú hangosan felnevetett. – Nem figyeltél rám. – Halványan elmosolyodott, rikító kék szemeiből csak úgy áradt a kedvesség és az együttérzés. – J… Nem akarom firtatni a múltat, de értenem kell mindent, ami itt történt, különben nem tudok segíteni. Tudom, hogy Ben a faltörő kos a csapatban, és őt nem érdekli az ilyesmi, de nekem tudnom kell, miért harcolok. Érted szívesen, de tudjam, mi ilyen szörnyű ott, ahová megyünk. Durvább dolgokat is átéltünk, mint egy rakás béna harcos.

A lány felsóhajtott. – Gondolom, az érveléseid miatt maradhattál a csapatomban…

- Nem. – komoran felelt, de kitörő lelkesedéssel folytatta tovább – A lehengerlő sármom, és a hihetetlen frappáns szövegem miatt! – Mikor látta, hogy J már mosolyog, visszatért az eredeti témához. – Szóval. Mi történt?

Jasmine beleborzongott az emlékébe is. Végül mégis erőt vett magán, és belekezdett. – Vroen menyasszonya voltam, egyben a leendő királynő, így a hagyományok szerint az én kötelességem volt a hadviselés. Az Árnyak akkor már évszázadok óta az ellenségeink voltak. Az egyik vezetőjük fiát megöltük egy csata során. Vroen információt kapott, hogy három virkoliki gyermeket elraboltak. Akkor még csupán kezdő uralkodó volt, és szívén viselt mindent, ami a népével történt, meg… gyerekek… olyan kevés virkoliki gyermek születik manapság. Parancsot kaptam, hogy vigyem a csapatomat az Árnyak nyomába, és hozzam ki sértetlenül a gyermekeket. Szinte könyörögtem, hogy ne, hiszen azt a borzalmat még az állatbőrbe bújtak is elkerülik, pedig ők híresek a bátorságukról. Vroen – mint ma láttad, milyen – nem könnyen meggyőzhető típus, így a harminc legjobb harcosommal elindultam parancsot teljesíteni. A Holtbarlangban találtunk rájuk. Hárman jöttek haza velem. Liam, Zorga és egy sérült katona. Nem sokkal később ő is Halál mellé szegődött. Én is majdnem otthagytam a fogam. Hidd el, Nate, nincs félelmetesebb a világon, mint amikor a holtak akarnak megölni. A hajthatatlan, éhes, borzalmas holtak… döglött hús… lógó szervek… mérhetetlen gyilkos ösztön… Zorga mentette meg az életem.

- És a gyerekek?

J Ryuukohoz fordult, megsimogatta bundáját. – A suttogók úgy szaporodnak ugyebár, hogy elveszik az életerődet, elfogyasztják, míg te magad is olyanná válsz, mint ők. Engem három egykor virkoliki  gyermek akart ízekre szedni. Nem tudtunk segíteni rajtuk.

- Ha ez a fiú tényleg ott van, akkor nem húzza sokáig ép bőrrel.

- Tudom.

Nate nyújtózott egyet, közben mosolyogva oldalra nézett. – Sosem lehetünk magunk, igaz? – kérdezte az épp érkező Bentől, szeme azonban még mindig mosolyt árasztott.

- Amíg engem látsz, soha. – a fiú leült közéjük, majd elterült, fejét a farkas hátának támasztva. Ryuuko ugyan felnézett, de nem zavartatta magát, visszatette hatalmas mancsaira a fejét, és aludt tovább.

- Mi a téma?

- A múlt.

- Ja!

J ezt szerette Benben a legjobban. Soha nem kérdezett, soha nem panaszkodott, csak mosolygott, viccelt, és tette, amit kedve volt, vagy épp kellett. A nőészre sem vette, hogy komor ábrázattal simogatva farkasát mered maga elé. Nate azonban kizökkentette.

 - El akarsz menni a gyerekért, ugye?

- Nem hiszem, hogy ez kikerülhető lenne.

- Bevallanád, ha félnél odamenni?

A lány kihúzta magát, és szinte motorikusan felelt.

- A király magánseregének első számú hadvezére voltam egykor. Nem félek. Semmitől.

Nate lemondóan ingatta fejét. Szőke fürtjei hullámoztak a vállain. -Tudod, hogy azonnal rájövök, amikor megpróbálsz hazudni nekem.

- Tudom.

- Akkor?

A lány felhúzta térdeit és átkarolta őket. Állát támasztva alig halhatóan szólalt csak meg. – Rettegek.

- Nagyon helyes! Azoktól a halálon túli mocskoktól bolond, aki nem fél…

- Én nem félek! – jelentkezett félig állva Ben.

- Látod, mondtam, J! – mutatott rá Nate. – És tudod, hogy nekünk kell mennünk. Ha mi nem megyünk, ők fognak – a kastély irányába mutatott. – És ezek a csodafiúk szerintem egy, a szemük előtt lévő fát sem találnának meg, csak, ha már nekimentek.

- Én képeztem ki őket, Nathaniel…

- A fiúnak szüksége van ránk! Te magad mondtad, mi azért vagyunk a világon, hogy megtisztítsuk a rosszaktól, és érdemessé tegyük a szépségre. Ez a gyermek nem tett semmit, amivel ne érdemelné ki a segítségünket. Az, hogy ki fia-borja, nem az ő hibája. A múltadról sem tehet.

Jasmine tudta, hogy társának igaza van. Kétség sem fért hozzá. Bólintott, de Nate ismét egy mosoly kíséretében folytatta: -Amúgy is, tudod, hogy nem kell félned. – kezét a lány felé nyújtotta, közben felállt. – Amíg minket látsz, senki nem érhet hozzád, csak, akinek engeded. Sosem hagynám, hogy bajod essen.

J elmosolyodott. Megfogta a segítő kezet, és miközben két lábra húzta magát, átölelte a kék szemű szőkeséget.

- Köszönöm!

- Ne köszönd meg! Amíg Halál el nem visz utolsó utamra, védelek mindentől – Átölelte a lány derekát.

Ben – szokásához híven – megtörte a pillanat szépséges mivoltát.

- Valószínűleg ez még a régi J szokása… Láthatod most már, hogy nem volt akkoriban normális. Fél évezrede nem volt semmi ízlése. Hát, hogy néz már ki a régi vőlegénye?!

Mindhárman felkacagtak. Boldogság töltötte el szívüket, hiszen már évek óta együtt voltak, és az ilyen pillanatokért szerettek élni.

Szívderítő látványnak bizonyult…

Kivéve annak, aki még mindig érzett valamit a társaság egyetlen női tagja iránt.

Sors azonban úgy hozta, hogy mégis Vroen figyelt a kastély egyik földszinti ablakán.

Ökölbe szorított kezekkel mordult egyet. Csak rá akart nézni Jasmine-ra. Talán váltani vele pár szót. Ám látszott, hogy teljesen jól megvan nélküle is.

Talán sosem hiányzott neki. Talán ahogy elment, el is felejtette őt.

Létezik, hogy csak a férfi szíve szakadt meg? Hogy csak neki volt az elmúlt évszázadok sora olyan kínzó, olyan gyötrelmes?

- Ugye tudod, hogy el fogják vállalni? – kérdezte Zorga, aki kicsivel hátrébb, egy oszlopnak támaszkodva állt.

- Persze, hogy elvállalja – hátrasöpörte hosszú fekete hajfonatait, megfordult, és épp indulni készült, ám kecskeszakállas barátja ismét megszólította.

- Ha elmondanád neki az igazat, tudom, hogy visszatérne hozzád. Talán te magad is érzed valahol, legbelül. A királynak földbe gyökereztek a lábai.

Háttal állt Zorgának, így lehajtotta a fejét, és kínlódva lehunyta szemeit.

Jasmine-t látta maga előtt, mikor a könyvtárban talált rá, a puha szőnyegen fekve, egy könyvet szorítva mellkasához. Emlékezett arra a csodás, mámorító érzésre, amivel odament, és gyengéden felkapta a lányt, hogy legalább a kanapén feküdjön. Ott leült a földre mellé, és addig simogatta szerelme haját, míg őt is magával ragadták az álmok.

 A csodás pillanatok egyike, mikor még csak ők ketten voltak egymásnak. Milyen sok emlék… mégis, milyen kevés…

- Már van hűséges partnerem az uralkodásban. – mondta végül. Zorga felkacagott.

- Te is tudod, hogy ő lenne az első, aki beleegyezne, hogy…

- Elég, Zorga! A barátom vagy, de fejezd be! – a király elviharzott.

A hoppon maradt harcos odalépett az ablakhoz.

Látta, hogy J mosolyog, Ben a farkassal harcol egy botért, Nate pedig a lány mellett áll zsebre tett kézzel, és viccelődött.

„Míg minden pillanat szívünkben, minden testvér mellettünk, az árnyékok emlékként kullognak mögöttünk.”

Zorga elmosolyodott, majd halkan csak ennyit mondott: - Remélem, emlékszel, Myra. 

Ha tetszett, amit olvastál, kérlek, mesélj róla a barátaidnak, a családodnak, esetleg oszd meg a Facebookon, hogy még több ember láthassa, és igyekezhessen megismerkedni Az elvesztett gyermekek érdekes, más világával!

Vasárnap jelentkezem, addig írjatok, olvassatok, élvezzétek ki a hétvége varázsát! 

Legyen csodás napotok!

N.W.A.