Húsvéti mosolyfakasztó - Huncut szelecske

Szép napot és kellemes húsvéti ünnepeket Mindenkinek!

Csütörtökön egy novellapályázatra készült művemen dolgoztam, amit JCDecaux hirdetett meg. Egy ötperces novellát kellett írni nekik, amit később buszmegállókban lehet újra viszontlátni. Bevallom, azt hittem, elájulok a hír hallatán, hogy ilyen is van. Úgy döntöttem, vétek lenne kihagyni. Mit nem adnék, ha a novellám ott lehetne, és minél többen olvashatnátok... teljesen rápörögtem a dologra, úgyhogy az egész délelőttöm és kora délutánom erre ment. Szerencsére azt írták, hogy a saját blogon, valamint Facebook-oldalon történő nyilvánosságra hozás nem minősül publikálásnak, úgy érzem, megmutathatom Nektek, és nagyon remélem, hogy együtt fogunk szurkolni a Huncut szelecskének, hogy bekerülhessen a plakátokon közzétett művek közé! :)

Huncut szelecske

Egyik nap, amikor a megállóban vártam a buszt, és olvastam, hirtelen fújni kezdett a szél.

Ha van valamilyen természeti erő, amit nem szeretek, az a szél. Gyakran mondom is, hogy inkább essen az eső, semmint, hogy fújjon a szél, és a csontjaimig áthűtsön! Persze, nyáron csodás dolog, de a többi évszakban nem szeretem.

Ám ez a szél valami új dolgot hozott az életembe…

Felkaptam a fejem, és valami furcsa okból jobbra fordultam. Máig nem tudom miért.

Egy középkorú nő állt ott, vörös, kócos haja, sápadt arca volt, szemei karikásak voltak a fáradtságtól. Egy szatyor volt a kezében jól megpakolva, másikban rongyos esernyő. A kabátja is, mintha rongyosabb lett volna a kelleténél. De erre már nem emlékszem teljesen.

Rémülten visszanézett rám, én pedig rámosolyogtam. Utána visszatértem a könyvemhez.

Szinte már el is felejtettem, ezt az egészet.

Egyszer csak megkocogtatta a vállamat valaki. Felkaptam a fejem.

A nő volt az. Szemei közelről még karikásabbak voltak, de ragyogtak a boldogságtól. Már-már elsírta magát, de mégis mosolygott. Kicsit megdöbbenve mormoltam neki egy „Jó napot!”-ot.

- Szia! Bocsánat a zavarásért, csak szerettem volna megköszönni! – mondta kedvesen.

Én értetlenül néztem vissza rá. – Megköszönni? Mit?

- A mosolyodat. Tudod, eléggé rémes volt a mai napom. Elaludtam, de el kellett vinnem a gyerekeket az iskolába, mert a férjem betegen fekszik otthon. És emiatt elkéstem a munkahelyemről, ami miatt a főnököm megszidott. Alig haladtam a munkával, annyira rosszul esett. És most rohanok a gyerekekért az iskolába, meg az oviba, aztán haza, hogy megfőzzem a vacsorát, levigyem a kutyát, aztán meg segítsek tanulni a fiaimnak… mindegy is, a lényeg az, hogy zűrös napom volt. Ma még senki sem mosolygott rám, csak te. És ezzel bearanyoztad a napomat. Igazán, hálásan köszönöm! Csak el akartam ezt mondani neked. Még egyszer köszönöm! Szép napot neked! – azzal már távozott is.

Nem tudtam mit mondani, csak ismét elmosolyodtam.

Elvégre nem csináltam semmit. Bosszantott a szél, és inkább rámosolyogtam valakire, semmint, hogy leordítsam a természeti erők nem létező haját.

De örömöt okoztam vele egy idegennek. Sosem fogja elfelejteni, és ki tudja, lehet, hogy ő is elkezd mosolyogni másokra.

Talán a mosolynak tényleg varázsereje van…

Azóta minden nap, mikor a buszmegállóban várok, rámosolygok egy emberre a jobb, majd a bal oldalamon is.

Van, aki azt hiszi, akarok tőle valamit, döbbenten mered rám,  vagy végigmér. Mások szimplán őrültnek néznek, és elfordulnak.

És vannak, akik visszamosolyognak.

Tényleg jó érzés!

Folytatom a mosolygást. Lehet, hogy ismét feldobom vele egy idegen napját. Vagy nem. Nem számít. Nem veszíthetek semmit sem azzal, ha rámosolygok az emberekre. Engem jó érzéssel tölt el, és az öröm igenis ragadós.

Bár addig nem szerettem, de az a huncut szél egy új dolgot indított meg bennem.

Nem hiszik, hogy így történt? Járjanak utána!

Nézzenek jobbra, majd balra, és mosolyogjanak rá a legközelebbi emberre… Mit veszíthetnek? Tudom én, hogy már gondolkodnak, hogy megteszik!

Képzeljék azt, hogy ez a huncut szelecske motiválja Önöket, ami engem is. Higgyék el, többen fognak visszamosolyogni magukra, mint gondolják!

Szeretünk örömet okozni magunknak, és másoknak. Ehhez nem kell mindig pénz, vagy ajándék. Néha mi magunk sokkal többek vagyunk valaki számára, mint az anyagi javak. Mert mi MI vagyunk.

Ugye, hogy már mosolyognak?

Én mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy azon a napon megváltozott a szemléletem. Sokkal jobban érzem magam, nem feszélyez az utazás,hiszen egyre több és több ember mosolyog vissza rám. Hála egy pillanatnak, rendszerint sok ember mosolyát kapom ajándékba, amiktől én magam is több lehetek.

Köszi, szelecske!

Eljött a pillanat! Próbálja csak ki!

…

…

…

Ugye, hogy ugye?

Remélem, elértem, hogy Mindenki körbenézzen, és áldozzon egy mosolyt valakire! 

Jó pihenést Nektek! 

N.W.A.